Egy-két napja egy biciklivel érkező hölgy állt meg az üzlet előtt. Önmagában ez teljesen normális – sőt jómagam annak örülnék a legjobban, ha lépni se lehetne a járdán az üzlet előtt a vásárlás/körbenézés idejére parkoló pályára tett bicajoktól J – de ez a hölgyemény nem vásárolni jött. Épp az ajtóban ácsorogtam, egy ismerőssel készültem eszmecserét kezdeni az elmúlt napok eseményeiről, kivel mi történt, mikor a hölgy megállt előttem és megszólított:
„Ne haragudjon, maga foglalkozik kutyamentéssel?”
Eléggé meglepődhettem, mert hosszú másodpercek teltek el, mire válaszra méltattam a láthatóan kétségek közt lévő hölgyet:
„Hát foglalkozásnak azt nem nevezném, de tényleg volt már rá példa, hogy segítettem…” – válaszoltam.
Közben végig azon pörgött az agyam, hogy amúgy meg vajon honnan a bánatból szedi ezt az infót, mert hát tényleg előfordult – kb pont egy éve ilyentájt – hogy segítettem egy kóbor kutyus sorsának elegyengetésében, akit a környéken lakó rendkívül szimpatikus szomszédok már felakasztással fenyegettek, de ez egy alkalom volt, és különben is….
Még mielőtt azonban feleszmélhettem volna a váratlanul jött kérdés sokkjából, már nyakig benne is voltam a történetben…
A hölgynek ugyanis van egy 11 éves kutyusa, aki mostanában félni kezdett a viharoktól, erős hangoktól és nem átall a félelmének oly mód utat engedni, hogy a hölgy házának ajtaját kaparja, abban komoly kárt téve, sőt ha beengedi, akkor is nyugtalan, felugrál a kanapéra és ő bizony már nem tud vele mit csinálni, ha ez így megy tovább, nem tehet mást, el kell altatni…
Amikor ez elhangzik mindig rettentő pipa leszek…
Jó magam el se tudom képzelni azt az élethelyzetet, ami képes lenne arra kényszeríteni, hogy megváljak a kutyámtól, DE igenis hiszek abban, hogy valóban van az a szituáció, amikor nincs más választás…
Mindegy mi az oka, de eljöhet az ember, vagy akár a kutya életében is egy olyan helyzet, életszakasz, állapot ami miatt a továbbiakban nem megoldható az együttélés.
Félreértés ne essék, nem a „gyerekem lesz nem maradhat a kutya”; „kertes házba költözöm, nem tudom magammal vinni” – WTF??? – „nem engedi az új barátom/barátnőm, anyósom, apósom”…stb. szituációkra gondolok – mert sajnos tele van a menhelyek üzenőfala a Facebookon ilyen hirdetésekkel – hanem arra az esetre, amikor tényleg baj van.
Amikor a gazdi már túl öreg és nem bírja, vagy éppen a kutyus szorul speciális ellátásra, amit képtelenség otthon megadni neki… Ilyenkor mindkét félnek a szíve szakad meg, de tényleg nincs más választás…
Előfordul ez ugye velünk, emberekkel is…
Most biztos lesznek sokan, akik azt mondjátok, nem vagyok normális, hogy ilyen párhuzamot vonok, és hogy képzelem, de attól, ha nem mondjuk, attól még ugye úgy van…
Ez történik velünk, emberekkel is, amikor megöregszünk, megsérülünk, tartósan, ne adj’ Isten életünk végéig ellátásra szorulunk. Kell valaki, akik gondoskodik rólunk, aki ha nem is minden, de idejének nagy részét arra áldozza, hogy velünk foglalkozik, rólunk gondoskodik.
Hogy is várhatunk el ilyesmit bárkitől… Hogy is várhatna el egy kutya ilyet bárkitől?
Ilyenkor jön a gyermekotthon, az öregek otthona, meg a kutyamenhely…
Lelkiismeretfurdalás, mentegetőzés, sajnálkozás, szomorkodás, belenyugvás, hiszen nem volt más választásunk…
Egyetlen óriási különbség van az emberek és a kutyák helyzete között… Amíg nekünk embereknek jár a nyugdíj, amiből az új lakóhelyünk valamelyest finanszírozza az ellátásunkat, vagy segít valamennyit az állam abban, hogy ne a szabad ég alatt végezzük, addig a kutyáknak – hiába szolgáltak le hűen egy életet a gazdájuk mellett – nem jut más csak az injekció, vagy a szerencsésebbeknek a kutyamenhely…
A kutyamenhelyeket azonban nem, vagy csak a legritkábban támogatja az állam, a legtöbben a fennmaradásért, létfenntartásért küzdenek a folyamatos teltház mellett…
Annak az esélye pedig, hogy egy idős állat újra gazdára talál az esélye… tudjátok, mint a hógolyóé a pokolban…
Amikor magadhoz veszel egy állatott, vállalod, hogy élete végéig gondoskodsz róla. Érjen az az élet bárhogyan véget. Hirtelen, balesetben, vagy hosszan elnyúló betegségben. Neki nincs más, aki gondoskodjon róla, csak TE!
Ha megöregszik, csak rád számíthat. Nincsenek gyerekei, akik segítsék, nincs állam, aki támogassa, menhely is, alig ha van, amelyik be tudja fogadni….
Arra számít, hogy lesz mellette valaki egész addig, amíg végleg át nem költözik az „örök vadász mezőre”
Öregségedre te is erre számítasz…
A hölgynek a lelkére kötöttem – miután elmondtam neki hol próbáljon segítséget kérni – jöjjön vissza inkább, ha nincs más megoldás és kitalálunk valamit…
Fogalmam sincs mit, és most igazán magam ellen beszélek, mert sem időm, sem anyagi sem semmilyen egyéb kapacitásom nincs arra, hogy valóban kutyamentéssel foglalkozzak, úgy ahogyan azt a hölgy feltételezte rólam, de amíg van olyan dolog, amit a lehetőségeim megengednek megtenni azért, hogy egy állat méltó bánásmódban részesüljön, addig nem fogok hezitálni…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: